Warning: Declaration of TCB_Menu_Walker::walk($elements, $max_depth) should be compatible with Walker::walk($elements, $max_depth, ...$args) in /home/digit557/public_html/wp-content/plugins/thrive-visual-editor/inc/classes/class-tcb-menu-walker.php on line 0
Vízumfutás Burmában - Digitális Nomád Blog

Vízumfutás Burmában

Két órával a járatod indulása előtt elutasítják a vízumodat azzal az indokkal, hogy a törvény szerint tilos Airbnb-ben megszállni. Egy órával a felszállás előtt, már sorállás közben a reptéren mégis megkapod az emailt, hogy mehetsz.

De nem adják ki a repülőjegyedet, mert ez az email nincs kinyomtatva. Hiába van ugyanaz rajta a telefonodon. Elküldenek egy reptéren kívüli kávézóba, ahol csak telefonos applikációval nyomtathasz, máshogy nem.

Az óra ketyeg.

More...

Csodával határos módon és köszönhetően más backpackerek kedvességének, mégis visszaérsz időben a reptérre. Megszerzed a jegyed, sprintelsz a kapuig és hálát adsz, amiért edzel. Két éve ez a futás még nem ment volna.

Az óra nyolcat üt mire a kapuhoz érsz. Hála egy kis késésnek, épp eléred a gépedet.

Majd megérkezel Burmába, ahol nem találsz ATM-et. Sebaj, biztos lesz a városban, amúgy is csak 24 óra. Örülsz annak a gyenge reptéri wifinek is, és hogy a Grab alkalmazáshoz pár nappal azelőtt hozzáadtad a bankkártyádat, így tudsz kocsit hívni.

A kocsiban ülve az állad is leesik. Hol vagyok? Ez Burma? Yangon szegény negyedén hajt át a sofőr. Mintha India lenne.

Eltűnődsz, vajon az egész város, ország ilyen-e, és milyen mértékű lehet itt a szegénység. A kunyhók, viskók, a gallyakból összerakott "üzletek", a zsákokat a fejükön cipelő nők megdöbbentenek. Az is feltűnik, hogy az emberek (idős, fiatal, férfi vagy nő) hihetetlenül szépek és kedvesen néznek be az autóba. 

A taxis nem tud behajtani a szállásod utcájába, ezért kitesz a sarkon. Egy szót sem ért angolul, és a sofőr nem tudja elmagyarázni, merre kell menned.

Bár tudod a házszámot, semmire nem mész ezzel a tudással egy olyan országban, amelyik nem arab számokat használ. Elszégyelled magad, amiért ezt nem tudtad. Felhívod a szállásadódat, hogy segítsen odatalálni, de a magas percdíjak miatt két percen belül megszakad a hívás. 

Teljesen lemerült az egyébként mindig rendesen feltöltött egyenleged, és a másik két SIM kártyád (mert előrelátóan 3 SIM kártyával utazol) szintén cserben hagy.

Mobilnet és wifi nincs, hogy vissza tudd tölteni – bár sejted, hogy az utcában, ahol vagy, az is csoda, ha van az áram. Te vagy az egyetlen fehér ember az utcán, ezért kisgyerekek rohannak oda hozzád - ragyogó arccal, csodálkozva, hogy ki ez a furcsa idegen. Egy szót sem beszél senki angolul és rájössz, le kellett volna töltened a Google Fordító offline változatát. 

Először megijeszt a tudat, hogy internet, egyenleg nélkül, „rendes” üzletektől messze, kiolvashatatlan utcanevek és a nyelvedet nem beszélő emberek között kell feltalálnod magad a 35 fokos hőségben.

Aztán minden átkapcsol.

Teljesen elengedsz minden ítélkezést és ellenérzést, hiszen első perctől tudod, hogy biztonságban vagy (különben nem szálltál volna k) és mert mindennél jobban bízol önmagadban. Délután háromkor egy zöldségárusokkal teli utcában vagy, ahol gyerekek szaladgálnak boldogan, az asszonyok kedves mosollyal bólintanak feléd, és buddhista szerzetesek békésen sétálnak fel-alá.

Biztonságos és békés közeg. Csak éppen nem a megszokott.

Több szerzetes is odasétál, mikor látja, hogy a térképed bogarászod. Egy szót sem értenek angolul, ezért elmutogatva megkérdezed, használhatod-e a telefonjukat.

A hatalmas szegénység és meglepően sok, lemezekből összerakott kunyhó ellenére minden Buddhista szerzetes köpenye rejt egy iPhone-t, és mikor a harmadik végre megérti, hogy mit szeretnél, újra eléred a szállásadót (az egyetlen embert, aki beszél angolul).

Persze ez még csak félsiker. A szállásadó lány megpróbálja elmagyarázni a szerzeteseknek is az irányt, de - nem tudod miért - válaszul egy buddhista templomhoz vezetnek. Továbbra sem értesz semmit, és már nagyon szomjas vagy a hőségtől, de nincs vized. 

Néhány idősebb szerzetes, aki tud pár szót angolul, azt mondja, segít megtalálni a szállást. Út közben megállítanak, hogy szeretnének veled egy fényképet: mintha soha nem láttak volna még olyat, mint amilyen te vagy. Nem tudsz nem mosolyogni ezen, és már nem agyalsz azon, hogy vajon rendben leszel-e. Rendben vagy.

Másfél órája annak, hogy kiszálltál az autóból. A szerzeteseknek hála végre megtalálod a szállásodat: ahogy a szállásadó lány is mondta, egy ember várt a kulccsal.

"Onnan már könnyű lesz, a 406-os lakás az" - mondta a lány a telefonban.

A hálád kifejezéséül a pénztárcádért nyúlnál (még ha az csak baht-ot is tartalmaz), de hallani sem akarnak viszonzásról. Nem ezért segítettek, semmit nem vártak el cserébe

Elsőre nem fordul a kulcs a zárban - és a 'kulcsos ember' már azóta messze jár - de végül, nagy megkönnyebbülésedre, mégis kinyílik az ajtó. Bent sötétség, de bízol benne, hogy jó nyomon jársz, és hamarosan töltő is lesz, ezért világítasz a telefonoddal és elindulsz felfelé a lépcsőn. 

Megnézed a számot az első ajtó felett. Na ne! 

A házszám burmai számokkal van írva - mint ahogy az összes többi ajtó felett is az épületben. Bár sejted, hogy a 406-os lakás a 4. emeleten lesz, rájössz, hogy nem tudod, Burmában hol kezdődik az első emelet: a földszinttől, mint Amerikában vagy Thaiföldön, vagy a második szinttől, mint Európában?

Mint hieroglifát, úgy próbálod megfejteni a számokat, és azon gondolkozol, hogy próbáld bele a kapott kulcsot több lakás kulcslyukába anélkül, hogy a rossz lakás tulaja azt hinné, be akarsz törni.

Ekkor, mint megmentő, egy angoltanár sétál le a lépcsőről. Azonnal megszólít és tudja kit keresel. Megmutatja az ajtót.  

Te pedig végre bemész és iszol egy pohár hideg vizet, hálásabbnak és boldogabbnak érzed magad, mint valaha.

És ez az elmúlt pár óra jobban feltölt, mint gondolnád.

---

Persze, a biztonság fontos. Ennek mindig szempontnak kell lennie. Igenis legyen nálad telefon, és igenis fuss el (vagy eleve ne szállj ki az autóból) ha csak egy kicsit is úgy érzed, hogy megvan az esélye annak, hogy veszélyben van az életed, vagy akár csak az értékeid is. Mindig a biztonságod az első, és nem, nem csak a nőknek; a férfiaknak is. Eleve nem megyek olyan helyre, vagy foglalok olyan környéken szállást, ami bárki szerint is elkerülendő környék.

De a „más” nem lesz automatikusan rossz, vagy veszélyes. És fordítva is: nem azért veszélyes valami, mert "más". Gyakran egy ismert budapesti utcán sokkal nagyobb felelőtlenség egyedül végigsétálni, és ha megtanulod nem elítélni a ’más’-t, csak azért, mert te nem ehhez vagy szokva, nyitottabbá válsz.

Bár klisé, de ilyen mértékű szegénységben eltölteni pár órát (nem csak autóból vagy képeken nézegetni), átformál. Rávesz, sőt rákényszerít, hogy értéked át azt, amit van és ami miatt panaszkodsz. Ami miatt elszomorodsz. Elgondolkoztat, hogy hogy lehet az, hogy több örömöt látsz ezeknek az embereknek a szemében, mint sokszor a nyugati emberekében. 

Ez nem csak a magyarokra vonatkozik. Ez egy fehérember-betegség. 

Az utazás előtti este egy kisebb házibuliban vettem részt, ahol egy csapas amerikai arról próbált meggyőzni, mennyire rossz nekünk, nőknek. Egy amerikai srác odáig elment, hogy kijentetette: a világon semmilyen népcsoportnak, vallásnak, kisebbségnek nem olyan nehéz az élete, mint nekünk nőknek (akik többsége eközben pezsgőt iszogatott a leghangosabb luxusnappalijában). Ki tudja.......

Talán még órákig nem fogom tudni ezt kiposztolni, ugyanis a szállásomon egyelőre nincs wifi sem, a szállásadó lány pedig csak késő este fog megérkezni.

De most, ebben a pillanatban, ez a tény hihetetlenül boldoggá és nyugodtá tesz.

Megdöbbentő szegénységben töltöttem el két órát - és ÉN voltam a rászoruló. 

Mint a legtöbben, én hajlamos vagyok a telefonom és az internet rabjává válni, és magamtól ritkán mellőzném bármelyiket hosszabb időre. De most nincs választásom. És amikor erre rájöttem, azon kaptam magam, hogy megszáll a béke.

Persze, az internet és a telefon már csak a biztonságunk miatt is kell, és az otthon lévőknek is fontos, hogy tudják, jól vagyunk. Aggasztana, ha ezt sokáig nem tudnám megtenni.

Mellesleg később kisétáltam és fél óra gyaloglás után találtam végre egy éttermet (500 forint volt egy főétel, és ezért három öltönyös pincér szolgált ki) ahonnan tudtam életjelet küldeni, feltölteni a mobilomat, és másnap reggel ugyaninnen taxit hívni, ugyanis a szálláson mégsem volt wifi.

Az, hogy hogy éltem meg ezt az egy napot, vett rá arra, hogy belevágjak a 10 napos Vipassana elvonulásba, amire egészen addig a napig nem éreztem késznek magam.

Aznap viszont eljött az idő. 


Képek:

About the Author

A családomban mindig én voltam a legkisebb. Már gyerekként rengeteg embert láttam magam körül, aki harminc éves korára beszürkült, kiégett, vagy ráeszmélt, mennyi évet elvesztegetett az életéből anélkül, hogy élt volna. Csak fizette a számlákat és megutálta a hazáját. Már akkor eldöntöttem, hogy én nem fogok így élni, ezért amikor jött a lehetőség, hogy vállalkozóként, kötöttségek nélkül dolgozhatok a világ bármelyik pontján és időzónájában, azonnal megragadtam.

>