Azt kell hogy mondjam, nem így terveztem ezt a nyarat.
More...
Szerencsére a helyfüggetlen életmód azt is lehetővé teszi, hogy lelassíthassak és hosszú távon maradhassak egy országban anélkül, hogy bármit fel kellene adnom.
Ezért úgy döntöttem, még egy teljes évig maradok Chiang Mai-ban.
A legszebb kilátás! Doi Pui kilátó Chiang Mai-ban
A folyamat egyszerűnek tűnt:
Nincs több vízumfutás és magyarázkodás a határon. Szuper!
Alá is írtam a szerződést egy évre a lakásomra és a motoromra, és kiváltottam az éves kondibérletet, (mindezekkel jelentős pénzt megtakarítva havi szinten), majd felszálltam a Hanoi-ba tartó repülőre, hogy ott megkapjam a követségen a vízumot.
Már a repülőn azt terveztem, hogyan fogom két nappal később folytatni a lakásom berendezését. Végre dekorálhatok és több tárgyam lehet, mint amennyi befér egy carry-on bőröndbe!
Persze semmi nem megy ilyen egyszerűen.
Vietnam fővárosába érve - miután hozzászoktam az átkeléshez az úton szívroham nélkül - azonnal rohantam a Thai követségre. Ott jött egy lehetetlennek tűnő feltétel: befizetni még extra 80 dollárt a helyszínen. Dollárban, készpénzben. Se vietnami dong, se thai baht, se bankkártya, se átutalás nem felelt meg.
Na már most, helyi pénzt dollárért bármilyen ország pénzváltójában kapsz percek alatt. Fordítva viszont többnyire nem ilyen egyszerű a szituáció.
Az egész városban egyetlen szűk, kanyargós utca van (Hà Trung), ahol dollárt lehet vásárolni - minden hivatalos bank is ide irányított. Ezért, más választás híján és egy közel sem nyugis út után egy Grab taximotor hátsó ülésén, végül ott kötöttem ki.
Maga az utca jobban emlékeztetett az Abszol Útra, mint bármi másra. Bármerre néztem, mást sem láttam, csak pici, cégér és világítás nélküli üzleteket, a kirakatban többnyire kaparós sorsjegyekkel és arany integető macskákkal - semmi utalás a dollárra.
Végül, miután nem találtam a "dollárboltot", bementem az egyik macskás helyre, ahol az eladó épp aranyláncokat mutogatott egy ügyfélnek.
Mikor én kerültem sorra, a láncok visszakerültek a pult alá, majd onnan előkerült a 80 dollár, amit kértem. Egy gyors ellenőrzés egy előző generációs számológépen, és meg is kötöttük az üzletet.
Visszasietve a követségre, percekkel a zárás előtt végre mindent le tudtam adni. Pár kedves mosolygás és bólogatás után azt mondták, másnap délután jöhetek is a vízumomért.
Ezt követte 24 óra városnézés és streetfood-kóstolás Hanoiban
Másnap délután már összepakolt hátizsákkal mentem vissza a Thai követségre. Kezdeti öt perc kedves bájcsevej után az ügyintézővel arról, milyen szép országból származom, végre kikeresték íz útlevelemet.
Mosolygásról hirtelen szigorú tekintetre váltva közölte:
Elutasítva.
Az előre kifizetett éves tandíj, a 45 nap várakozás, az éves szerződések aláírása és a vietnami szállás és retúrjegy megvásárlása után, nem adták meg a vízumomat. Közölték velem, hogy nem térhetek vissza Thaiföldre.
Az ok egyszerűen ez volt: Túl sok pecsét van az útlevelemben. (Az útlevelem 2015-ös, pont azelőtt készült, hogy elkezdtem "nomádkodni". Update: 2019 októberében megcsináltattam az új útlevelemet Bangkokban).
A telepecsételt, "izgalmas" útlevél, amire oly sokan vágytak, és ami az én célom is volt még kamaszkoromban: az lett a vesztem.
Bár Ázsiában hozzászoktam az alkudozáshoz, ezzel itt most semmire sem mentem. Semmilyen vízumot nem tudtak adni nekem, és turistavízummal sem mehettem vissza, hiszen emiatt már a legutóbbi vízumfutásomkor is nehéz helyzetbe kerültem.
Bangkokban egyre szigorúbbak a külföldiekkel, mert sajnos sokan jönnek hónapokra Thaiföldre minden pénz nélkül, és itt vállalnak munkát, ami illegális.
Digitális nomádként ugyan nem veszed el a Thai emberek munkáját és tulajdonképpen nem kerülsz pénzbe az országnak - viszont a sok szabálysértő miatt nehéz a határőröknek kiszűrni a külföldieket, ezért gyakran egy kategóriába tesznek mindenkit, aki hosszabb időre utazik az országba.
Chiang Mai-ban volt mindenem: minden ruhám, könyvem, gépeim a lakásban, a motorom a CNX reptér parkolójában.
Egy igazi digitális nomád rémálom kellős közepén találtam magam.
Egyetlen hátizsák volt nálam két váltás ruhával és a laptoppal, amit utolsó pillanatban mégis magammal vittem, pedig 2 nap volt csak az út.
Ijesztő érzés, amikor hirtelen minden cuccodat elveszíted, de rá kell jönnöd, hogy amíg van nálad bankkártya, útlevél, és bármi, amin bejön az internet, addig minden van nálad. Ennyiből lehet és kell megoldani mindent.
Néhány kétségbeesett telefon után a thai nyelviskolával és a Chiang Mai-i barátaimmal, kaptam három opciót, hova mehet, ahol talán kevésbé szigorúak a vízummal.
Ebből a három országból kettőbe vízumra volt szükség, aminek a feldolgozási ideje több mint 24 óra.
Burmában épp nemzeti ünnep volt aznap, ezért a weboldalon közölték, a vízumokat a szokásosnál is egy nappal később kezdik feldolgozni.
Laoszban a Thai követségen előre kell időpontot foglalni, és a következő szabad időpont egy héttel később volt.
Így maradt Indonézia.
Le sem merem írni, mennyibe került egy last minute "csak oda" jegy Vietnamról Balira, de maradjunk annyiban: a barátaim kevesebbet fizettek a retúrjegyért Bangkok és Budapest között...
Mivel más opció nem volt, és Thaiföldre nem mehettem vissza, néhány óra múlva - és ugyanabban a ruhában - már Indonéziában voltam.
Szerencsére élnek ott barátaim, ezért a rescue team azonnal beindult, és megszállhattam egy régi barátnál Canggu-ban. Itt is épp nemzeti ünnep volt (ezért is volt olyan drága a jegy), ezért napokig nem volt nyitva a követség.
Persze, még stresszelni is jobb Balin, mint sok más helyen lenne, de két váltás ruhával, letiltott e-bankkal (az ujjlenyomatolvasó nem működik, ha izzadsz, márpedig a Hanoi júliusi időjárásban az izzadás új szintjét tapasztaltam meg) és a gondolattal, hogy talán soha nem térhetek vissza Chiang Mai-ba, nem láthatom többé a barátaimat; egyáltalán hogy fogom a cuccaimat visszaszerezni, és mennyibe fog nekem ez még kerülni, ha ezután is tovább kell utaznom - nem volt egyszerű a helyzet.
Hogy tetézzem a dolgot, alig pár héttel a történet előtt szűnt meg az egyik fő munkaviszonyom, amin már 5 éve dolgoztam és a Vietnamba utazásom előtti este még egy szakítás is felkerült a listára.
Mélypont.
Minden perc egy órának érződött, már képtelen voltam a munkámra koncentrálni, csak azon járt az eszem, mi lesz velem. Másra se vágytam, mint feküdni az ágyban a paplan alatt és agyatlan sorozatokat nézni. Szó szerint betegnek kezdtem érezni magam, akinek, ha akarna se lenne elég ereje ahhoz, hogy megmozduljon.
Ekkor eszembe jutott a Vipassana, és az, amit tanított velem. Lehetetlen befolyásolnom a jövőt, bármennyit is agyalok rajta. Csak ártok magamnak vele, többet stresszelek, miközben az eredmény nem lesz más: közben viszont a jelen történik, amiről lemaradok. Azokat a perceket, órákat, amiket idegességben töltök, soha nem kaphatok vissza. És bár nem az én választásom volt, hogy akkor épp Balin legyen, és csak otthon szerettem volna lenni végre, tudtam, hogy sokan cserélnének most velem, és irigyelnének a helyszínért.
Nehezen ugyan, de ezeknek a gondolatoknak köszönhető végül erőt vettem magamon, kimásztam az ágyból, bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és nyugis Tropical House zenére végre kimentem a házból. A kölcsönmotorral nekivágtam a városnak: nem is számított, merre megyek, csak mentem a fejem után.
Van valami terápiás ereje annak, amikor az ember "céltalanul" járja az utakat, és csak az utcasarok előtt dönti el, merre fordul tovább. Azt hiszem, ez is egy jó metafora arra, hogyan élvezd a jelent ahelyett, hogy folyton a jövőn aggódsz, talán ezért is esik ilyen jól.
Persze, továbbra sem lettem hippy, tudom, hogy a való életben ritkán működnek ezek a praktikák. Igenis kell tervezni, és nem, nem hagyhatod, hogy sodorjon az ár, amikor épp sietsz egy találkozóra. De amikor sikerül beiktatni, valóban feltölt.
Egy ideig csak jártam az utakat, élveztem, ahogy gurul velem együtt a motor, a szelet az arcomban, a napsütést a karomon, a váratlanul előttem termő rizsföldeket.
Végül leparkoltam a tengerparton, és csak leültem, néztem a hullámokat és hagytam, ahogy a víz már szinte szó szerint is 'kimossa' az agyamból a stresszt és a negatív gondolatokat.
Pár nappal később a Denpasari Thai nagykövetégen, Bali fővárosában végül szerencsém lett, és 48 órával az útlevél leadása (és újabb 80 dollár befizetése) után, végre megkaptam a vízumot. Július 24-én, a tervezettnél két héttel később, egy újabb drága last minute repülőjeggyel végre visszakerültem Chiang Maiba, épp a Thai tanfolyam kezdete előtt néhány órával.
Innentől kezdve egy teljes évig maradhatok Thaiföldön, vízumfutás és repkedés nélkül, csak a bevándorlási hivatalnál kell megjelennem 90 naponként.
Így lehetőségem van arra, hogy jobban tudjak koncentrálni a napi szokásaimra, a munkámra és a barátaimra, kevesebb pakolással, elköszönéssel és jetlaggel.
Amióta visszatértem, persze sikerült túljutni a nehéz időszakon, és elindítottam a Chiang Mai Nomád Tanácsadást és a Nomád Angol-t is ;)
